Van-e olyan ember, aki senkinek nem kell? Ki a
hibás ebben?

A másik két kérdéssel ellentétben a kérdés elsõ
részére nem tudok határozott igennel válaszolni.
Ezt a második részre adott válaszommal indokolom:
természetesen õ a hibás ebben, hiszen környezetünk
csak tükröt tart felénk a belõlünk kiinduló
fénysugarakat visszaverendõ. Ebbõl az állításomból
következik, hogy ha sikerül ezen változtatni, a
tükör is mást fog mutatni, és az elsõ kérdés
igenje „nincs ilyen”-re változik.
De miért van szüksége az embernek kapcsolatokra,
másokra?
Pannenberg Hegelt idézve írja (1): „Minden emberi
törekvés arra irányul, hogy a másságban önmagára
leljen. (…) Tapasztalásának tárgyilagossága révén
azonban csak az ember érzékeli magától
különbözõnek azt a mást, amelyhez vonzódik. Ám
éppen ez teszi lehetõvé, hogy uralkodhassák
fölötte. Az emberi önérvényesítés legkifinomultabb
eszköze, hogy átadjuk magunkat a másiknak: az
ember így csakugyan belép a másik valóságába. (…)
Ám épp a másikban talál csak rá igazán önmagára,
minthogy csak a másik tárgyilagos megtapasztalása
révén lesz önmaga.”
A kialakuló kapcsolatokat a filozófus így
jellemzi (2): „A legtöbb emberrel „én-õ”
viszonyban vagyunk, s néhány emberrel bensõséges
„én-te” viszonyban. Az „én-te” kapcsolat abban
különbözik a többitõl, hogy a célja maga a
kapcsolat, nem valami érdek (…). Az én és õ
kapcsolata egyenrangú, de nem bensõséges, az én és
te kapcsolata viszont kölcsönös, szabad,
kitárulkozó önközlés. (…) Az nyújtja a legnagyobb
örömöt, hogy a közös emberi rendeltetés
világosságában átélik és szóvá teszik egyéni
különbözõségük egymásra vonatkoztatottságát.”
Mi a feltétele a fenti bensõséges „én-te”
kapcsolat kialakulásának?
A pszichológus szerint (2): „A páros kapcsolatban
mindig magamat érzem az állandó elemnek, s õt a
változékonynak. (…) Kétségkívül én vagyok a
kiindulópont, (…) tulajdonságaimmal környezetet
teremtek a másiknak a másik meg nekem. (…) Sok
vita folyt arról, hogy a hasonlóság vagy
különbözõség köti-e össze a barátokat. (…) Azokkal
értek egyet, akik az érzelmeket, a megértést és a
másik nézõpontjába való belehelyezkedést emelik
ki.”
Az igazán jól mûködõ, szimmetrikus kapcsolatokban
a folyamatos, õszinte kommunikáció jelentõségét
emelhetjük ki (3), amely az ismerkedés óta tart,
és nem létezik az a bizonyos szõnyeg, amely alá
bármi besöpörhetõ. A rosszul mûködõ esetekben
rengeteg energiát emészt fel a felektõl az, hogy
gondosan ügyelnek arra, nehogy felcsússzék a
szõnyeg. Ez a kommunikáció nem „információátadás,
nem is csak kölcsönös befolyásolás, hanem
elsõsorban kölcsönös megértés, melynek
következménye az önmegértés. (4)”
Ismeretségi körömben több embert is ismerek,
akiben önmagára vonatkoztatva felmerült a címben
szereplõ kérdés. Alaposan megfigyelve, elemezve
õket sok közös, a kapcsolatteremtésben nem kedvezõ
tulajdonságot találtam bennük:
Legfontosabbnak az önismeret hiányát emelném ki.
Ennek lényegét a filozófus így fogalmazza (5):
„Személy az a létezõ, aki önmagát birtokolja.”
Ebbõl következik, hogy csak nehezen vagy
egyáltalán nem ismerik fel a változás, változtatás
szükségességét életükben. Így nehézkessé,
gondolkodásmódjuk merevvé válik.
Egyesek nehezen döntenek – se igent, se nemet nem
szívesen mondanak, ez a felelõsségvállalást
utasítja el. Ennek mélyebb oka az alapvetõ
önbizalomhiány, kishitûség önmagukkal szemben,
amelyen az elsõként említett önismeret tanulásával
lehetne segíteni.
Többen túlzott elvárásokat támasztanak a velük
közelebbi kapcsolatba kerülõkkel. Ezt az igényüket
nem is rejtik véka alá, így igen gyorsan
elijesztik az esetleges jelentkezõket. Érdekes
módon, bár a magyarázat nyilvánvaló, az
önbizalomhiány úgy is jelentkezhet, hogy a másik
ember pozitív tulajdonságait kisebbítve, a relatív
különbség növelésével próbálják saját érdemeiket
felnagyítani.
Sokszor figyelmetlenek a másikkal szemben, s
ahelyett, hogy hagynák õt magáról beszélni, saját
magukról túl sokat fecsegnek ki.
A negatív életszemlélet attitûdjeikben is
megnyilvánul. Ilyenkor elsõsorban értékkifejezõ,
énvédõ funckciójuk érvényesül.
Dolgozatomat Ancsel Éva (6) két, úgy érzem, ide
illõ, „bekezdésével” fejezem be:
CLVI.: „Az, aki senkit nem tud szeretni, bûnt se
tud elkövetni. De ettõl még nem bûntelen.”
CLXXVII.: „Mégiscsak van valami, amitõl változik
az ember. Attól, ha valaki, aki olyannak szereti
és fogadja el, amilyen. Éppen olyanként. Elálló
fülekkel, néha egy kis füllentéssel, egy kis
hencegéssel.
Nem fognak visszasimulni fülei, nem fog sokkal
kevesebbet füllenteni és hencegni – csak egy
kicsivel kevesebbet; egyszóval változni fog.”
És ezzel az is kiderült, hogyan tudunk ezeknek az
embereknek segíteni.