Időnként roppant magányos az ember.
Vagy időnként érzi azt.
Van, amikor senkit nem akarsz, és van amikor mindent.
Valaki? Akármi? Bárki?
Néh szívesen kelnél a robbanás hamis hajnalára mikor a szökőár, és hamueső csak pillanatokra van tőled. De van, hogy éppen ettől féltesz egy kis lángot, nehogy kialudjék.
De a gyertya sem gondolja magáról, hogy fény, és halál egyben.
Sokat segítene az elemi szándék, de hol szökkenhet szárba az eszme máshol, mint saját lelkünk táptalajában? S ha van hit már bármiben, miképp hagyhatnánk el választott utunkat egy kellemes kis héderegés punnyadt állapotáért? Van-e IDŐ, hogy beosszuk, vagy ez is csak egy fizikai képzet?
Ha elmegyünk oda, ahol senki sem ismer, találhatunk-e más medret miben életünk folyama csordogál, hömpölyög?
Méxerencse, hogy sokan műveljük, időnként felráz. :D